Reanimal (PS5, PSN)

Látványban és nyomasztásban erősebb, játékmenetre ismét Little Nightmares a készítők új játéka.

Nagy elvárásokkal ültem le a Tarsier Studios új játéka elé, meg kellett ugyanis indokolniuk vele több dolgot is számomra. Az első, hogy miért hagyták ott a Little Nightmares játékok világát, hogy egy olyan új projekten dolgozzanak, ami címben ugyan más, de szellemiségében és megvalósításában már első ránézésre is többé-kevésbé ugyanazt hozza? A második pedig, hogy a már más stúdió által készült, és elődjeinél érezhetően gyengébb Little Nightmares III-mal szemben mit tud nyújtani a Reanimal. Hordozza-e magában fejlesztői védjegyét, és mennyire képes friss maradni, ha megint torz figurákkal teli liminális terekben kell közlekednünk sorsukra hagyott gyerekekkel?

Kezdésnek egy ilyen gyerekkel, Boy-jal vagyunk, aki csónakjával menti ki a tengerből Girlt, a másik játszható karaktert. Ketten felkerekednek egy rémálombeli lények és torz emberek lakta világban, hogy felkutassák három eltűnt barátjukat és együtt elmeneküljenek innen. Erre egy a lineáris gameplay mellett valamennyire nyílt terepen haladva lesz lehetőségünk, ez pedig talán az egyik legnagyobb változás is egyben. A Reanimal világának állomásai a Little Nightmarest idézik : mind egy végtelen tenger közepén találhatók, ám itt jelentősebb távot meg is tehetünk köztük csónakunkkal.

A játék tartalmilag nagyjából öt-hat órás idejét az ilyen csónakázások tudják esetleg kitolni, amennyiben eltévedünk, avagy felfedezni óhajtunk néhány számunkra kijelölt útvonaltól eltérő területet. Utóbbit érdemes gyakran tennünk, ugyanis ezúttal is van egy secret ending: ennek feloldásához meg kell találnunk a játék során elszórt öt fakoporsót, hogy azokat kinyitva…nos, vagy emlékeket, vagy társaink múltbéli verzióit, vagy valami mást idézzünk elő, de mindez ezúttal sem túl világos.

A Tarsier ezúttal is egy szimbolikában gazdag, de nehezen megfejthető, allegorikus világgal dolgozik, így annak interpretációja is jórészt ránk van bízva. Én mindenesetre ismétlődő utalásokat véltem felfedezni a főhős gyerekek mellett az állatok ellen irányuló emberi erőszakosságra, a különböző fogyasztói társadalmi helyszínek mellett pedig, mint egy nagyvárosi mozi vagy egy falusi állatfarm, olyan, az emberi lélek egyre sötétebb bugyrait feltáró szakaszokhoz érünk el, amelyek közé az egymás ellen vívott háborúk és nukleáris holokauszt is bekerülnek, mint központi témák. Az, hogy a különböző állatokból lett förmedvények, amik a szokott ellenségtípusok mellett szintén egyre gyakrabban üldöznek minket miként következnek mindebből már nehezebb kérdés, ám a játék lényegi részét ezúttal is a magunk által okozott fájdalom, szenvedés, valamint ezek ciklikusságára épülő azon létezés élménye képezi, amelyből sose lehet igazán kijutni.

Sokat beszélek erről, mivel a Reanimal legerősebb része, ahogy az a stúdió korábbi címeinél is volt, most is a világépítés és a rengeteg kis felfedezhető dolog. Az Unreal Engine-ben létrehozott, realisztikus alapokból rémálmokká épített lokációk, amelyeket bebarangolunk, határozottan emelték a tétet a Little Nightmares első részeihez képest. Az itteni helyszín nehezebben megfogható, mégis valósabb, emberien mocskos és velejéig gonosz, a gyermeki ártatlanságot minden eszközzel kiírtani igyekvő, kegyetlen, felébredni belőle kvázi lehetetlen, látványelemei pedig sokáig velünk maradnak, hasonlóan az ezúttal is hangulatos, bár a Little Nightmares stílusán alig variáló zenékhez.

Kénytelen vagyok azonban a gameplay oldalra is áttekinteni, és ha kelletlenül is, de kissé széttárni a kezem, mivel mechanikák terén nem sok újat kaptunk Tarsieréktől. A gyerekek közt elhangzik egy-két rögzítet, kriptikus szöveg, valamint többen is vagyunk utunk során, így ha a nehezebb szakaszok alatt a többiek magunkra is hagynak, a bajtársiasság érzete így is erősebb. A feladatok azonban azonosak: ésekbe be, zárt ajtókon azokhoz talált kulcsokkal át, valamint hatalmas, fenyegető ellenfelek szeme elől kúszva, majd lelepleződés után menekülve el. Gyűjtögetni ezúttal maszkokat tudunk, amelyeket a menüben cserélgethetünk két főszereplőnk fején; valamint elszórt plakátokat tépkedhetünk le a falakról, hogy azok szintén a főmenüben artworkök formájában jelenjenek meg. Felkutathatunk továbbá kisebb szentélyeket, ahol gyertyákat gyújthatunk, így az ismerős recept kicsit interaktívabb, de azonos formája valósul meg.

Persze lehet mondani, hogy minek változtatnának a bevált recepten, de én mégis reméltem valami újabbat, többet. Valóban izgalmasak a nagyszabásúbb menekülős szekvenciák és újragondolt boss fightok, és sikerült integrálni néhány szakaszt, ahol nemcsak hajózunk, de búvárkodunk, tankot és kocsit vezetünk, vagy hasonlók, ám ezek mögött semmi olyasmi nem rejlik, ami egy rutinos Little Nightmares-játékost kizökkentene a ritmusából, így főleg ők fognak jóval hamarabb végezni, és esetleg hiányérzettel távozni. Ám nem lenne fair tényleges negatívumnak felróni mindezt, így az egyetlen, amit sajnos itt is ki kell emelnem, az a problémás solo játék és co-op megvalósítás.

A Reanimal már online és couch co-op módban is játszható, ennek megkötései pedig időnként bele tudnak rondítani az egyjátékos módba. Kezdve ott, hogy ha egyedül futunk neki a kalandnak, kizárólag Boy-t irányíthatjuk, folytatva azzal, hogy egyes szakaszoknál ezúttal sem sikerült megoldani, hogy időben reagáljon a gép által vezérelt társunk. Ennek legidegesítőbb példája egy olyan rövid, de sokszor elbukható szakasz, ahol egymáshoz vagyunk társunkkal kötözve, így együtt kéne dolgoznunk – ez pedig iszonyatosan nehézzé válik, amikor őt nem egy tényleges ember irányítja. Hasonló kisebb-nagyobb bökkenők fordulnak elő az ajtókon való átlépésnél, valamint menekülések és közös tevékenységek esetén. Semmi igazán zavaró, de épp annyira bosszantó, hogy azért szemet szúrjon, különösen annak fényében, hogy a játék hangulata továbbra is egyedül működne igazán, a kisebb fejlesztési bakik pedig ebbe az élménybe rontanak bele.  

A Reanimal bár cselekményében egymás támaszára szoruló gyerekek pokoljárását követi, mint élmény elég magányos és depresszív tud lenni, ami együtt játszva lehet könnyebben elviselhető, de mindenképp kevésbé hatásos. A Tarsier Studios csapatának sokéves tapasztalata és kreativitása tisztán kitűnik a részletesen kidolgozott, különböző módokon kísérteties és borzalmas terekben, ahol át kell verekednünk magunkat, ám a játékmenet mikéntje érdemben nem sokat változott. Ez persze a régi fanoknak lehet nagyon jó hír is, ugyanis aki az első két Little Nightmares alatt megszokott dolgokat várja el, de semmiképp se többet, az boldog lehet, a készítők új játéka ugyanis ijesztőbb, nyomasztóbb, de mindenek előtt sokkal kiforrottabb, mint elődei. Ennek fényében én azonban remélem, hogy legközelebb valami újszerűbbet is tudnak majd nyújtani.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! Az alkotáshoz elérhető egy demo is.)