„A dolgok nem lesznek könnyebbek számodra, Rayman.”

„Te mit játszol?” – lépett oda hozzám sógorom a vasárnapi, családi ebédet követő délutáni szieszta során, látva, hogy vadul nyomkodom a kezemben lévő PS Portalt. Mutattam neki, hogy épp tesztelgetem a Rayman: 30th Anniversary Editiont, mire valami furcsa csillogást véltem felfedezni a szemében. Közel sem mondanám nagy gamernek a srácot, de szokatlanul nagy lelkesedéssel ült le mellém és kezdte adni az instrukciókat: „Itt majd óvatosan ugorj fel, meg majd ott lesz egy rejtett ketrec…”. Lelkesedése mögött gyorsan felismertem a ki nem mondott szándékot, úgyhogy inkább átadtam neki a stafétát. Közel két óra után csalódottan adta vissza a gépet, és mikor megkérdeztem, hogy „Na mi az, elég volt?”, csak annyit felelt szomorúan: „Lemerült.”

Ez volt 30 éve és ez ma is a Rayman. Egy korszakos és megkerülhetetlen klasszikus, ami azokat is a gép elé tudta rántani, akit általában hidegen hagy ez a hobbi. Kellemes, helyenként kifejezetten vicces képi világával, remek zenéjével és a lassan adagolt, de kemény kihívást tartogató pályáival hosszú heteken át forgott a lemez a PC-ben vagy a TV alatti aktuális konzolban. Most pedig, ebben az évfordulós kiadásban mindegyikbe belekóstolhatunk, hogy megtapasztaljuk: …túl öregek vagyunk már ehhez.

A csomag öt különböző verziót tartalmaz: Az 1995-ös PlayStation kiadás mellett, itt van az ugyanabban az évben Atari Jaguarra és számítógépekre megjelent változat, valamint a két GameBoyra kiadott variáns, ami 2000-ben a GB Colorra és 2001-ben a GB Advance-ra jött ki. Ez még nem minden, ugyanis egy rövid betekintés erejéig a SNES-re hegesztett prototípus is kipróbálható, amit a fejlesztők még ’92-ben prezentáltak a Ubisoftnak. Hogy teljes legyen az élmény, mindegyikhez bekapcsolhatjuk az aktuális CRT vagy LCD szűrőket, akár a képcsöves televíziókra jellemző torzítással, amikkel még autentikusabbá varázsolhatjuk az élményt, bár meglepne, ha valaki hosszabb távon is élne ezen lehetőségekkel.

A PS és PC verziókhoz még a főmenüből bekapcsolhatóak különböző ~~csalások~~ módosítók, mint az örök élet, a végtelen újrakezdés lehetősége vagy az elejétől birtokolt képességek. Emellett a leghasznosabb mankó, ami szerencsére az összes játékban használható: a visszatekerés lehetősége, amivel rengetegszer fogunk is élni. Nem emlékeztem rá, hogy ennyire nehéz volt ez a cucc, de enélkül a lehetőség nélkül szerintem képtelen lettem volna végigjátszani. Hatalmas pacsi érte a Digital Eclipse csapatának, akik a tavalyi Mortal Kombat felújítás után ismét figyelembe vették, hogy már nem rendelkezünk sem a tizenévesek reflexeivel, sem szabadidejével.

A játékélmény minden portnál kicsit más: a leggördülékenyebb és élvezetesebb szerintem a PC verzió lett, amivel azért is fogunk a legtöbbet játszani, mert ehhez hozzácsapták a Rayman By His Fans és a Rayman 60 Levels kiadások extra pályáit is, amik temérdek órával dobják meg a játékidőt. A PS változat szintén szépen játszható, de itt mintha érzékeltem volna egy kis késlekedést, így picit nehézkesebben mozog a karakter. Hogy maga a nettó játékmenet mennyire viselte jól az eltelt 30 évet, az már más kérdés.

Alapvetően remekül játszható még ma is, de az újoncokat meglepheti a már említett kihívás szintje, valamint a játék felépítése, azaz a rengeteg rejtett dolog, az egyszer felszedhető extra életektől kezdve a ketrecben ránk váró Electoonokig, amiket egy nekifutásra nem is fogunk tudni mind megtalálni, így garantálva a szintek többszöri pörgetését. Az viszont tény, hogy a legtöbb port tulajdonképpen ugyanazon az alapon nyugszik, legfeljebb apróságokban, a prezentált kép méretében és hasonlókban különbözik, ennél nagyobb eltéréseket felesleges várni.

Ránézni a játékokra is felér egy időutazással. Persze a felbontásuk már alacsony, recés és elnagyolt, de mégis, a színkavalkádban úszó pályák, az a rengeteg izgő-mozgó pályaelem, virág vagy ellenség még most is meseszerű élményt képes adni. A hároméves kisfiam pont arra járt és hatalmas kacagással konstatálta küzdelmemet azzal a bizonyos szúnyoggal, ami szintén jól mutatja, mennyire kortalan a Rayman vizuális világa. Természetesen a GameBoy változatok kevésbé festenek elbűvölően a nagyképernyőn, de érdekességként és a gyűjtemény teljessége okán igenis van helyük a nagygépes társaik mellett.

A zenékkel kapcsolatban akad viszont egy rossz hír, az eredeti dallamokat ugyanis sok helyen újraírták vagy remixelték, amiktől a rajongók szíve lehet, hogy kihagy egy dobbanást, de szerintem az új dallamok szintén remekül festik alá a hangulatot és a történéseket, ráadásul teltebbnek, gazdagabbnak is érződtek. Ha nem tudnám, hogy mi történt, nem hiszem, hogy különösebben feltűnt volna vagy csorbított volna az élményen.

Az öt játékon kívül azonban van még egy menüpont, az extra anyagok, amik a főmenüből érhetők el és tele vannak igazi nyalánkságokkal. A legfőképpen az eredeti alkotók, Michel Ancel fődizájner és Frédéric Houde programozó közreműködésével készült, de a számos más szereplőt is megszólaltató interjúsorozaton keresztül rengeteg izgalmas kulisszatitkot tudhatunk meg a játék létrehozásáról; Rayman kinézetéről; a játék zenéjéről; a Nintendo, a Sega és az akkori újonc, a Sony közötti ádáz csatáról és sok más érdekes dologról. Emellett számos vázlatot és tervet nézhetünk meg, de átolvashatjuk az eredeti, 85 oldalas teljes dizájn doksit is. Rajongóknak igazi Kánaán lesz áttúrni az itteni anyagokat.

Mindamellett, hogy a csomag alapvetően ugyanazt az egy játékot tartalmazza több verzióban, illetve, hogy az átírt zene bánthatja egyesek fülét, a 30th Anniversary Edition így is egy remek lehetőség, akár ősrajongó vagy, aki szeretné újraélni a gyerekkorát, akár friss érkező, aki arra kíváncsi, honnan is jött ez a fura, helikopter hajú figura.