MONSTER HUNTER STORIES 3: TWISTED REFLECTION (PS5) 

Királyságomat egy sárkányért.

A Monster Hunter franchise-ban a Stories vonal még mindig a mellékszálként van a köztudatban, pedig a jelekből úgy tűnik, szépen lassan egyre inkább kezdi kinőni magát. Persze nem hibáztatható senki ezért a véleményért, már a boritóképeken is aranyos chibifigurák néznek ránk eltökélten, emellett a tény, hogy a sorozat még a Nintendo kézikonzolján indult útjára, PS4 portot pedig csak sok-sok évre rá kapott, valahogy csak erősíti ezt a másodlagos szerepet. Pedig a több tíz óra után, amit a harmadik résszel, a Monster Hunter Stories 3: Twisted Reflectionnel töltöttem, javasolnám a fősodornak: jobb, ha felköti a gatyáját.

Ami szintén hátráltatja a Stories komolyanvehetőségét, az a grafika, és bevallom, én is egy sokkal lightosabb kalandra számítottam, mikor megpillantottam az első jeleneteket. Leginkább az új The Legend of Zelda részekre hajazó, mesésen stilizált, letisztult megjelenés jellemző a cuccra, amire nagyon jó ránézni, de inkább hangulatában erős a progi, mint részletességében. A szörnyek persze még így is nagyon dögösen festenek és szépen ki vannak dolgozva, akárcsak a páncélok, fegyverek és persze a számtalan túltolt effekt. A környezet viszont kicsit felemás, találkozhatunk elnagyolt és klónozott részekkel, valamint közelről mosottnak hatnak bizonyos textúrák. Sajnos valós napszakváltozás vagy véletlenszerű időjárás nincsen, illetve furcsa, hogy ha gyorsan fordulunk, akkor az NPC-ket mindig újratölti a program, és emiatt a semmiből jelennek meg újra és újra. Cserébe viszont nagyon szépen fut, hiába volt még majdnem egy hét a megjelenésig, nem tapasztaltam hibákat a kódban, se kifagyással, sem más komolyabb anomáliákkal.

Szóval ez a becsapós része, egy kedves, rajzfilmes körítés, ami aztán két oldalról fogja osztani a maflásokat: elkezdi adagolni a királydrámát, valamint megmutatni a játékelemeket. Ez utóbbi az első órákban annyira túl tud csordulni, hogy azt se fogjuk tudni, merre kapjuk a fejünket. Felsorolni is nehéz, hány összetevőből áll a játék, amire nem átallott akár 5 vagy akár 10 órával a kezdés után még bedobni egy újabb magyarázó képernyőt még egy apróságról. Az ugye adott, hogy egy Rangert alakítunk, aki kis csapatával együtt azon dolgozik, hogy a királyságban egyensúlyban tartsa az ökoszisztémát: a megvadult szörnyeket ki kell vonnunk a forgalomból; az invazív fajokat vissza kell szorítanunk; illetve ahonnan csak lehet, érdemes begyűjteni a tojásokat, hogy aztán a kikelt állatokat a megfelelő helyeken eleresztve felrázzuk kicsit a faunát.

Na persze, csak miután kiválogattuk a legszimpatikusabbakat saját magunk számára. Minden pajtinknak van egy állandó szörnye, nálunk pedig akár 6 is lehet, amik között a harcokon kívül bármikor válogathatunk, ami azért is javallott, mert különböző képességeik a vadonban is hasznosak lehetnek, legyen szó repülésről, falmászásról vagy egy szikladarab szétzúzásáról. A kisebb-nagyobb területek felfedezését megtehetjük két lábon, vagy állatunk hátára pattanva, miközben folyamatosan nyomjuk a mindenféle nyersanyag felszedésére szolgáló gombot. Millió kis bogyót, gombát, levelet, követ, ásványt, fűszálat és még tudom is én mit markolhatunk fel a földről, de ezt úgy képzeljétek el, hogy egy tíz méteres ösvényen legalább négy-öt alkalommal fel fog villanni az infó, hogy épp ráléptünk egy kocsányos tölgy termésére. Márpedig gyűjtögetni tanácsos, mert ezekből tudunk új felszerelést gyártani és ideiglenes bónuszokat adó ételeket kotyvasztani. 

De térjünk rá végre a lényegre, a körökre osztott harcra. Akárhányan is vagyunk éppen jelen a történet szerint, ha küzdelemre kerül a sor, mindig csak négyen leszünk ebben aktívak: egyik oldalunkon aktuális lényünk, másikunkon pedig egy választott társunk az ő szörnyével fedez majd minket. Ugyan azt meg tudjuk adni, hogy milyen típusú támadásokra fókuszáljanak a többiek, de alapvetően csak saját képességeinket menedzseljük, a többiek maguktól küzdenek. Alapvetően itt is jelen van egy kő-papír-olló mechanika, csak itt gyors-erős-technikai támadásokat különböztetünk meg, ám az egyik csavar pont az, hogy a bunyó hevében ezt bármikor megváltoztathatja az ellenséges szörny is. A kihívás abban rejlik, hogy sehol nincs kiírva, hogy mégis most melyikkel fog támadni. A móka így több szempontból is a Pokémonra hajaz.

Kezdetben azt hittem én néztem be valamit, de rá kellett jönnöm, hogy ez a Stories elvárt tanulási folyamata, ahol szépen megtanulod a lények viselkedéséből és mozdulataiból, hogy melyik támadást melyik követi. Azért a rendszer nem annyira szigorú, sebezni mindig fogunk tudni, de ha például párbajra kerül a sor (tehát egymásnak fut két ellenfél), akkor viszont tényleg nem mindegy, ki milyen állásban van éppen. Erre jön még rá, hogy ha ”kis” kedvencünkkel ugyanazt a típusú sebzést választjuk, olyankor dupla támadást vihetünk be, de bizonyos számú kiosztott pofon után fel is ülhetünk rá és így egy speciális (Kinship) csapással piríthatunk oda. Ha pedig sikerült megborítanunk az ellent, társunkkal együtt kioszthatunk egy nagyon látványos sallert is (Synchro Rush).

Emellett nem mindegy, hogy a célpont melyik testrészét támadjuk és milyen fegyverrel. Szerencsére ezt azért nem nekünk kell kitalálni, folyamatosan látjuk, mivel érdemes levágni a zsarnokgyík lábkörmeit. Fegyverekből is jócskán van, akárcsak a fő sorozatban, ezekből három lehet nálunk bekészítve, ráadásul több extra támadást is hozzájuk csatolhatunk: valamelyik használata a varázserőnkből fogyaszt, de van, amit előtte fel kell tölteni az eszköz okos használatával. Mindig olvasnunk kell a sorok között: melyik támadási formában kellene lennünk, melyik fegyverrel, hova kéne suhintanunk, melyik sáv van már feltöltve és így tovább. Azt viszont rendkívül üdvösnek tartottam, hogy ha szintben bőven alacsonyabb lénnyel kerülünk összetűzésbe, akkor egy gombbal le is tudhatjuk az egészet, és már csak a lootért, meg az XP-ért kell tartanunk a markunkat.

A világban rengeteg helyen találunk majd fészkeket, de az összecsapásokat követően a legyőzött állat sokszor elfut és így szintén megmutat egy ilyen helyet, ahova betérve eltulajdoníthatunk egy tojást. Módunkban áll válogatni, hátha találunk egy ritkább példányt, de óvatosnak kell lennünk, mert idővel megjelenik a fészek tulajdonosa és ha nem vagyunk elég gyorsak, erővel próbálja meggátolni távozásunkat. Kicsit sajnáltam, hogy majdnem az összes tojáslerakó hely ugyanúgy néz ki, kicsivel több változatosságnak örültem volna, ha már ennyit fogunk kutakodni ezekben.

A tojásokat otthonunkba vagy táborunkba visszatérve kikelthetjük és innentől mi döntjük el, mit kezdünk az új jövevényekkel. Megfelelő helyen elengedve őket ugye az ökoszisztémát befolyásolhatjuk, ami nem csupán egy nemes ügyet szolgál, de ha az eleresztett állatoktól függően elég magas szintre tornásztuk fel egy régió állományát, akkor onnantól ott jobb minőségű tojásokat és szörnyeket találhatunk, sőt, bizonyos jószágokra extra hatással lehet a folyamat és kettős elementális képességekre tehetnek szert. Mondanom sem kell, hogy a csapatösszeállítás szempontjából mennyi érdekességet rejt, ha egyik kedvencünk egyszerre képes vihar és tűz típusú támadásokra.

Mindezeken felül még genetikailag is módosíthatjuk a szörnyikéket, de azért ezt nem kell túl komolyan venni. Arról van szó, hogy egy állatból átmozgathatjuk bizonyos tulajdonságait egy másikba. Például, ha az egyik Velocidrome ellenállóbb az elektromos sebzés ellen, azt átpakolhatjuk kedvenc Rathalos-unkba, már ha van még nála hely. Egy 3×3 kis táblán pakolgathatjuk az attribútumokat és itt jön még egy csavar. Ha úgy rakjuk ezeket, hogy kijön egy sorban három ugyanolyan típusú tulajdonság, azzal összejött egy Bingo(ne nevess, komolyan), amiért extra szorzót kapunk. 

Remélem itt vagytok még velem és nem veszítettelek el titeket a fenti apróságok bemutatásával, de ezekkel pont azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem egy belépőszíntű stuffal van dolgunk, amivel a bájos hangulata miatt ellesz a kisöcsi. Erre szintén ráerősít a történet, ami nem egy aranyos kis sárkánylovaglás a naplementébe. 

Hősünk Azuria királyságának hercege és egyben a már említett Raider csapat vezetője, aki társaival együtt egy kristályba fagyott szörnyet vizsgál, ami egy igen ritka és 200 esztendeje nem látott, ám most mégis egyre sűrűbben előforduló jelenség. Ez önmagában még nem is lenne gond, viszont ezek a kristályok egyre több állatra átterjednek, amik ettől agresszívvá és rendkívül erőssé válnak. Ez elől menekül a szomszédos birodalom is, Vermeil, akik csupán át szeretnének kelni a mi régiónkon keresztül az északi, tiltott tartományba, Sacrosanctumba. Békés szándékuk biztosítása végett Vermeil királynője, Clarissa nálunk hagyja a kishúgát, Eleanort, ám a törékeny nyugalom mégis hamar semmivé lesz egy ádáz támadás miatt, ráadásul bonyolódik a helyzet, mikor meglátjuk, hogy az ellenséges királynő egy ugyanolyan sárkányon harcol, mint a miénk, Ratha. 
Ő még gyermekkorunkban került hozzánk, miután kikelt egy olyan tojásból, ahol nem egyedül, hanem ikertestvérével fejlődött. Ez nem csupán nagyon szokatlan, de igen rossz ómen is, emiatt a tesót pusztulásra ítélték, de még mielőtt ez megtörténne, anyánk kiszabadítja a lényt és mindketten elmenekülnek. 

És ez nagyjából csupán az első 10 óra, de még legalább két bekezdést tudnék írni a folytatásról és a kisebb jelentőséggel bíró eseményekről. A lényeg, hogy ezek után kis csapatunk az egész kontinensen átívelő küldetésre indul, hogy kinyomozzák a kristályosodás eredetét, hogy mi történt anyánkkal és az ikersárkánnyal, na meg jó lenne a háborút is megállítani, még mielőtt valóban elkezdődne. Nem csak az lepett meg, mennyire komoly sztorit alkottak az írók, de az is, hogy ez mennyire felnőttesen van elmesélve. Hiába a vibráló, szelíd hangulat, bőven lesz részünk komor helyzetekben, árulásokban, áldozathozatalokban és kőkemény harcokban a játék alsó hangon 40-50 órájában. 

Mindezt tetemes átvezető videóval támogatva. Szinte minden egyes szituációt követ egy több perces kisfilm, úgyhogy a fejlesztők nem alibizték el a mesélést. Ilyenkor tenném hozzá, hogy ehhez micsoda csodás szinkron társul, de itt azért annyira nem éreztem kirívónak a minőséget, a korrekt szintet azért simán hozták. Már amikor éppen hallható valami, mert a kevésbé lényeges, köztes beszélgetések gyakran csak a JRPG-kben megszokott nyögdécselésekkel vannak előadva. Az aláfestő zenék szintén hozzák a kötelezőt, vannak erőteljesebb dallamok, de inkább csak támogató funkciót töltenek be a trackek, amit nem valószínű, hogy bármikor is külön hallgatnánk. Az viszont mindenképp elismerésre méltó, hogy az összecsapások alatti melódiák több óra elteltével sem váltak idegesítővé.

A kampány mellett a világ NPC-inek ügyes bajos dolgaiban is segédkezhetünk, de ezek sajnos nem haladják meg az unalmas, gyűjtögetős feladatokat. Szintén csatlakozhatunk társainkhoz, hogy elmélyítsük velük kapcsolatunkat, de a konkrét tennivalók itt sem lesznek izgalmasabbak. Sőt, egyenesen frusztrálóvá is válhat ez az időtöltés. Miközben Eleanornak mutattam meg a vidéket, három dolgot kellet összeszednünk és miután megbeszélték, hogy mire is lenne szükség, a térkép ugyan mutatta, hogy merre keresgéljek, de hogy pontosan mit és hogyan kellene megszereznem, azt sehol nem írta a játék. Több mint fél órát kóvályogtam a kijelölt területen, random próbálgatva mindent, mire teljesen véletlenül tűzgolyót dobtam az egyik állatra, ami így dobta a hőn áhított vackot. A legjobb pedig, hogy ezekből a questekből ki sem lehet lépni a végéig és nem is dobhatjuk el ezeket. 

Ám ezek mégsem csorbítják az élményt, amit a játék nyújt: a kicsit lassan induló történet óráról órára egyre jobban képes beszippantani, a harcok végig izgalmasak, a szörnyek gyűjtögetése addiktív és a számtalan rendszer segít mindezeket feldobni. Ha valaki szereti a széria világát és nyitott rá, hogy más oldalról közelítse meg azt, mint a World vagy Wild részek, akkor tökéletes helyen jár. A Capcom munkájának gyümölcse, aminek során részről-részre egyre magasabb minőségben prezentálta az egykor spin-offként indult Stories alsorozatot, most beérni látszik. Ha volt még eddig valaki, aki „csak” egy mellékágként gondolt rá, annak a Twisted Reflection most megmutatja, hogy már a nagy ligában játszik.

(A játékot a Magyarországon forgalmazó Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Az alkotás lemezes formában is megvásárolható.)